Nekem könnyű a várakozás, neked lehetetlen, mert életed véges. Ezért pontos légy. Ha a fák árnyéka rám vetül, fényem kialszik s te senkit nem találsz ott.
Könnyen megismersz, mert már ismertél korábban is. Könnyen rám találsz, mert fény vagyok, messze világítok, túl a fákon, túl a mezőn, túl a lelkeken. Ruhám is fény, vidáman lebegő, hívogató, kedves.

Szeretni ezt az életet,
az egyetlent a végest,
Szeretni még ha bánt is,
ha mostohánk is néhanap,
de kék az ég, és süt a nap,
van benne boldogság is.

E szép és szörnyű kor során
csodákat tesz a tudomány
a titkok titka tárul,
a tudás fája lombosul,
de atom felhő tornyosul:
mérges gyümölcs a fárul.

Nem ölni, vért nem ontani,
a tüzeket eloltani,
s nem gyújtani,hogy égjen
ország és város,hol a nép
gyönge megvédi életét
s hogy békességben éljen.

Tavaszi vers.

Gulyás Éva.

A hóvirágok észrevétlenül jöttek,
s az esős februárban félszegek lettek.
Kerítés tövében már bújik a nárcisz,
cinege ébreszt, bár még egy kicsit fázik.

Hosszú téli esték lassan véget érnek,
a tavasz már itt van - úgy, ahogy remélted.
Fényesen, zölden, tele várakozással,
kinyújtja karját feléd vágyakozással.

Vajon mit hoz ez a tavasz? Fájdalmakat?
Vagy ledönt, elönt mindent egy nagy áradat?
Lelkedbe békét, meleget költöztet-e?

Szív - emberszív.
Csakolyan, mint a másé.
De mégis

másnál rokontalanabb.
A végzet jegyese
S az elhagyatottságé.

Szív - magyar szív.
Szív-alakú sziget.
Körülnyaldossa bánat-óceán.
Körültombolja sötét gyűlölet.

Szív - figyeld a rendhagyó verését:
Néha szinte eláll.
Aztán jön egy óriás dobbanás, A csillagokig fel

Szív - árva szív.

A tavasz rózsás kebelét kitárva,
Száll alá langyos levegőn mezőnkre.
Balzsamos fürtjén Zephyrek repesnek,
S illatot isznak.

Alkotó aethert lehel a világra,
Mellyre a zárt föld kipihenve ébred;
Számtalan létek lekötött csirái
S magvai kelnek.

Flóra zsengét nyújt mosolyogva néki.
Nyomdokin rózsák s violák fakadnak,
A vidám Tréfák, Örömek, Szerelmek
Lejtnek utána.

Én is üdvezlő dalomat kiöntöm,
S egy virágbimbót tüzök, édes Emmim,
Gyenge melledhez: valamint te, olly szép,
S mint mi, mulandó!

Vezess át a fényen
És át a sötéten,
Csillagom légy éjben,
Napsütésem délben!

Őrizz meg a bajtól,
Ments meg kárhozattól,
Gyújtsál bennem máglyát
Lelkem legyen fáklyád!

Tisztítsd meg a szívem,
Erősítsed hitem,
Ha nem látlak Téged,
Mutass menedéket!

Légy vigaszom gondban,
Szeress bánatomban,
Mindig szorítod kezem,
Vezess, Uram, engem!

Orbán Krisztina

Tavasszal mindig arra gondolok,

hogy a fűszálak milyen boldogok:
újjászületnek, és a bogarak,
azok is mindig újra zsonganak,
a madárdal is mindig ugyanaz,
újjáteremti őket a tavasz.

A tél nekik csak álom, semmi más,
minden tavasz csodás megújhodás,
a fajta él, s örökre megmarad,
a föld őrzi az életmagvakat,
s a nap kikelti, minden újra él:
fű, fa, virág, bogár és falevél.

Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,
innám a fényt, ameddig rámragyog,
a nap felé fordítnám arcomat,
s feledném minden búmat, harcomat,
élném időmet, amíg élhetem,
hiszen csupán egy perc az életem.

Les Buscaglia: Egy csokor virág...

Barátságunk jeléül csokrot hoztam néked.
Gyűjtöttem mezőn, színes dombok felett,
S ím kész ajándékra a virágcsokor.
Kérlek, bármerre is sodor az élet,
Ajándékom vidd magaddal,
Akár gyalog jársz, akár víg fogattal.