Hogy lásd magad. Mert gondolhatsz magadról bármit, hiheted magad szépnek, csúnyának, amíg nem állsz szembe a tükörrel, nem fogod tudni, mi az igazság. És hiheted magad jónak vagy rossznak, okosnak vagy butának, ezt sem tudod eldönteni, amíg nem nézel a tükörbe. A tükörbe, aki őszintén figyel rád, és elmondja, mit lát. Aki nem azt mondja, amit hallani szeretnél, hanem azt, amit lát. Amit érez. És ha hiszel neki, ha bízol benne, akkor tudod meg valójában, milyen vagy… Tőle.

Úgy összeforrtak ők,
Ahogy csak lelkek forrnak össze néha,
Egymást halálig híven szeretők.

A bükk a nő,
A fenyő tán a férfi.
Ez áll szikáran, míg a bükk elomló,
Ölelő karjaival átaléri.

Úgy látszik, mintha reáomlana,
Pedig támasztja, mint a fenyő őtet.
S övezi csendes napfény-glória
A vihar ellenébe szegülőket.

Így öredtek meg:
Egy örök ölelésben.
Ölelkeznek a törzsek, koronák,
Ölelkeznek a gyökerek a mélyben.

 Szeretlek, mert úgy tudsz tündökölni,
mint napsugár a nyári rét füvén.
Szeretlek, mert más vagy, mint a többi,
vagy legalábbis másnak látlak én.

 Anyám, édesanyám,
csüngtem én a karján,
az ölébe bújván,
szorongattam babám...

Dúdolva ringatott,
s pillám kacsintgatott,
Csicsíja-babája,
s ásított mamája...

Álmodtunk szépeket,
virágos réteket,
gyönyörű életet,
szeretőn édeset...

Az álmunk teljesült,
és szívünk lelkesült.
Unokákkal bővült,
csak családunk őszült...

Édesanyám szíve
szerető gombolyag,
mely fonallal szőve
tartja családunkat...

Boldog Anyák napját!

Neved suttogva tombolja a szellő-szél nappal s éjjel,
hallom lépteidet, kert-virágjaim üdvözölnek -
meghajolnak lágyan, üde tavasz-táncod, Szépséged
előtt - s szivárvány-ruhájuk szirmát hajadba kötve,
mennyei illatoddal bódultan, meztelenséged
ámulva nézem. Csókolj meg...! Hisz` e vágyódó képzelet
égő-szomjazó - mint torok s nyelv -, s test-rezgő jelzések
sorozatát érzem a vérerekben, lásd, szenvedek,
Tünde-Szerelmem, ha kincsed enyém nem lehet!