... ez a buja színvilág igazi csoda, és minden áldott évben bekövetkezik,
amikor az éjszakák egyre hidegebbek lesznek.
Mintha ezekkel a tüzes színekkel kárpótolnák, hogy eltűnik a meleg."
/J. R. Ward /

"Vannak virágok, mik a szívben teremnek,
Közönséges kertben meg nem gyökereznek,
Azoknak pompáznak, kik szeretik őket,
Ápolják, gondozzák a felnövekvőket.

Vannak virágok, mik a lelkünkben nyílnak,
Velünk növekednek, majd velünk elmúlnak.
Szeretetünk napja sugárzik reájuk,
Ezért olyan színes a sziromruhájuk..."

 Partra vetette éjjelünket

és minden édes, mezítlábas
tévelygésünket a csipkés
láthatár, melynek köldöke

aranyszínűt nyögve
pattant szét, fagyos sárgája
pedig felcsapódott az égre.
S akkor mi izzó parazsat

szórtunk reá, forróságot
oltottunk a fénybe, mely
égve egészen belecsorgott
fakó, szomjas szívünkbe.

S amíg mi teli mellkassal,
szorgos kézzel dédelgettük
fehérjebölcsőjét a melegnek,
a világnak sós homlokára
gyöngéden ráolvadt az élet.

Csendesen szerényen hallgatom a zenét,
s elküldöm neked szívem minden szeretetét!
Azt hittem a szeretet a jóság csak álom,
de rájöttem, nekünk kell szétszórni szerte a világon!

 Az idei virágkompozíciókat a hagyományosan megjelenő mesefigurák mellett a történelmi ihletettség hatotta át: most először a debreceni nyitókocsi fanfárosai hagyományos tógájuk helyett Bocskai viseletben szólaltatták meg hangszerüket.

SZÉP NAPOT KÍVÁNOK.  ÁLLATKÁKKAL.Kopogtat szívünk ajtaján, de nem halljuk meg a hangot, vagy épp nem érünk rá megnézni, hogy ki áll ott.

Ez a legnehezebb manapság, ugye tudod?... Hogy hiányzik - nem is a szeretet - hanem a jóság. Ha valaki jó hozzánk, hirtelen melegünk lesz. Érezted már?... Hogy átsuhan rajtad valami megnevezhetetlenül kellemes érzés. Sőt, meg is lepődsz, hogy ilyesmi van még egyáltalán. Egy jó szó, egy jó tett - és szinte megszédülsz... Érezted már?

Müller Péter.

Áttetsző arany ingében ragyogva

jött a nyári hajnal az égen át:

azt hitte, hogy még alszom, mert mikor

házam elé ért, elmosolyodott,

körülnézett s a nyitott ablakon

nesztelenül beugrott a szobámba,

aztán könnyű ingét ágyamra dobva

bebújt hozzám a takaró alá.

Azt hitte, hogy még alszom s megölelt

s én mozdulni se mertem, félve, hogy

felébredek és álomnak remélve,

hogy ébren vagyok...és hunyt szemmel és

mozdulatlanul és remegve tűrtem,

hogy karjaimba fészkelje magát,

s mintha egyetlen érzék erejébe

gyűlt volna testem-lelkem minden éhe

és szomja és a beteljesedés

minden ígérete, csak a tapintás

néma ajkával s vak szemeivel

szürcsöltem, láttam, éreztem, öleltem

az égi vendég ajándékait:

ujjainak játékában a napfény

lobogó lepkéit, karjában a

rét illatának harmatos húsát

s egész testében az egymásba ringó

felhők mindenütt egyforma ölét.