Napjaink egyik legismertebb magyar pszichológusa, Vekerdy Tamás már több mint fél évtizede úgy fogalmazott egy vele készített beszélgetésben, hogy a most felnövekvő gyermekekre a nap nagy részében „elektromos pásztorok”, azaz televíziók vigyáznak. Ez a nevelési forma pedig az ő lelki és szellemi fejlődésükre erőteljesen romboló hatással van. Ilyen negatív hatás lehet például a negatív önkép kialakulása, és azzal összefüggően az elérhetetlennek tartott példakép cselekedeteinek utánzása. Ez utóbbi megállapítást az AGB Hungary egy 1998-ban végzett felmérése támasztja alá, miszerint a fiatalok 30%-ának akciófilmekből származnak példaképei. De elég az is, ha a mai mesék negatív vonásaira (pl. erőszak és ösztönök előtérbe helyezése, mitikus világlátás) gondolunk, vagy az azok közti reklámokat, ajánlókat tekintve sem lehetünk nyugodtak, ha a gyermekek televízió közelébe kerülnek.

Érdekes és szomorú tény az alábbi is: Nebraskában egy felmérés során tizenötezer gyermeket kérdeztek meg arról, hogy mire vagy kire van nagyobb szükségük: televízióra vagy apára. A megkérdezettek fele a televíziót tartotta fontosabbnak.
A csatornák műsorstruktúráját alaposabban megfigyelve valóban tendenciaként fedezhetjük fel, hogy az embert már egyre fiatalabb korában rá akarják szoktatni a tévénézésre, és a továbbiakban arról is gondoskodnak, egész későbbi életét annak rabságában élje.
Ijesztő magyarországi adatokat hozott nyilvánosságra a Népszabadság egyik 2004. decemberi száma: az abban idézett Research International által tizenegy országban készített, a karácsonyi szokásokat vizsgáló felméréséből az derül ki, hogy az év végi ünnepek során a magyarok átlagosan napi 6 órát töltöttek tévé készülék előtt. Európában egyébként is mi, magyarok töltjük az év többi részében is a legtöbb időt televíziózással (4,3 óra/nap). Sőt, a tévézéstől való függőség a Világgazdaság egyik, két évvel ezelőtti cikke szerint folyamatosan nő: egy 18 év feletti felnőtt átlagosan 30,34 órát tévézett akkor hetente, ez több mint 13 órával haladta meg a tíz évvel azelőtti 1992-es adatokat. Ezek alapján sajnos igaznak kell elfogadnunk Ronald D. Laingpszichológus megállapítását, miszerint az „emberek ugyan egyre többet érdeklődnek a kommunikáció iránt, de egymással egyre kevesebb kommunikálnivalójuk akad”. Azaz az emberek inkább választják a másik emberrel való aktív, kétoldalú kommunikáció helyett a passzív, egyoldalú befogadást, amely sajnos a személyes szóbeliség elsivárosodásához, és az önzőséghez vezet. A televízió tehát nagy szerepet játszik abban az állapotban, amelyet a Biblia így mutat be: „Azért tudd meg, hogy az utolsó napokban nehéz idők állanak be. Mert lesznek az emberek magukat szeretők, ... szeretet nélkül valók ... mértékletlenek, ...kegyetlenek,... inkább a gyönyörnek, mint Istennek szeretői.” (II. Tim. 3,1-4) , vagy „(az emberek) az igazságtól elfordítják az ő fülüket, de a mesékhez odafordulnak.” (II. Tim. 4,4) Azonban most főképp nem az egyén túlzott televíziózásának társadalomra való hatását szeretnénk középpontba állítani, hanem az alábbi kérdésekre keressük a választ: nézzen-e egy keresztény ember tévét, és milyen mértékben? Hol a határ az épülés, információszerzés, kikapcsolódás, valamint az időtékozlás, önmagunk rombolása közt?

Mindezek mellett sajnos jóval több negatív hatásról kell szólnunk. Egyrészt a mai kor embere állandó zajban él, és egyre idegesebben reagál arra. De emellett, paradox módon állandóan keresi is azt, amire nincs más magyarázat, hogy azzal valami mást akar elnyomni. S ez a valami más talán a rossz tulajdonságainkkal való szembesülés, és Isten segítségül hívása. A tévé ezek alapján kétségtelenül a zajbiztosításnak és elnyomásnak az eszközévé válhat.
A készen kapott képek, az erős vizualitás szellemileg tompává tehetik az embert, egyszerűen szólva leszoktathatják őt a gondolkodásról. A Biblia azonban számos helyen felhívja a figyelmünket arra, hogy emberi létünk alapja a gondolkodás; az, hogy Isten értelemmel látott el bennünket (Zsolt. 1,2; Fil. 4,8), mely segítségével beláthatjuk magatehetetlenségünket és önző voltunkat, és Istenhez folyamodhatunk segítségért, gondolkodásunk átformálásáért. A televízió tehát Sátán eszköze lehet, hogy ezt a folyamatot gátolja.
A gondolkodás és televízió kapcsolatáról érdekes adatot hozott nyilvánosságra az Országos Közoktatási Intézet (OKI): 1991 és 1996 között Magyarországon a tanulók olvasási teljesítménye a tévénézéssel töltött idő növekedésével egyenes arányban 20%-kal romlott.
Továbbá a televízió érzelmileg is negatív hatással lehet az emberre: a híradásokban bemutatott sok szörnyűségre és katasztrófára, a filmekben koncentráltan megjelenő erőszakra (hiszen George Gerbner 1999-es adatai szerint Amerikában a fő műsoridőben minden órában legalább öt erőszakos cselekmény látható a képernyőn és éjjelente átlagosan öt gyilkosság. Így egy amerikai gyerek, mire az iskolát elvégzi, mintegy nyolcezer gyilkosságot és százezer egyéb erőszakos cselekményt lát a televízióban) az ember szinte nem is reagálhat másképpen, minthogy érzelmi önvédelemként azokra immunissá válik: csatornát vált, vagy együttérzés nélkül, megszokásból nézi tovább azt. S ami még veszélyesebb: ez az érzelmi immunitás pedig a mindennapi életben is elkísérheti az embert, így nem lesz képes a szűk környezetében sem észrevenni a szükségben lévőket, hiszen vagy közönyössé válik, vagy ami még veszélyesebb: azt hiheti, hogy az a normális, ha a konfliktusokat erőszakkal oldja fel, tehát a tévé mintakövetésre, utánozásra ösztönzi. (További tanulságos és ijesztő adat az, hogy a gyermekek 40%-a nem tud különbséget tenni a tévében látott, és saját életében tapasztalt erőszak között. Azaz az erőszak a valóságban is „visszacsinálhatónak” tűnik, amelynek nincsen különösebb következménye, hiszen az áldozat a művért magáról letörölve indul újabb filmet forgatni.) Veszélyes az is, ha egy keresztény ember értelmét visszaszorítva hétköznapjaiban túlságosan érzelmeinek él, mert így istenkövetését is főképp érzelmei befolyásolják majd, amely önmagában, gondolkodás nélkül csak téves útra vezethet.

Ahogy azt már említettük, a televíziózás főleg magányos időtöltés, amely nem csak az önzést növelheti bennünk, hanem a közös cselekvések elcsökevényesedéséhez vezet, és a közösség személyes átélésétől is elvon. Ezt támasztja alá egy felmérés, amelyet immár több mint 30 éve végeznek fiatalok körében. Három évtizede a kutatók kérdésére („Mi a legfőbb szabadidei tevékenységed”?) válaszolva a középiskolások még a szépirodalom olvasását jelölték meg első helyen. 1977-ben az olvasás már a hatodik, 1997-ben pedig a tizenkettedik helyre szorult, s lassan váltotta azt fel először a barátokkal való együttlét, majd azt is jócskán megelőzve a magányos tévénézés.

Ezen felül a tévé pszichikailag is összezavarhatja az embert, mivel a mesterkéltség és a képzelet, avagy a „virtuális valóság” birodalmába vezeti be. A legtöbb műsor ugyanis nem a valós életről szól, és hiányzik belőle a hitelesség is: hiszen még a híreket is megvágva, átszerkesztve, esetleg bizonyos dolgokat felnagyítva, egyéb más híreket értéktelenné téve kapjuk meg; vagy egy másik ember kommentálása révén az ő szemszögéből. Így az ember könnyen manipulálhatóvá válhat, illetve egyre nehezebben tudja eldönteni, hogy mit fogadjon el, és mit ne. Végül a tévé erkölcsileg is elbizonytalanító hatást gyakorol nézőjére. Azaz a néző úgy változtatja meg véleményét, hogy azt észre sem veszi: bizonyos szokások, viselkedési formák láthatatlanul kúszhatnak be életébe.