Mikor hazaértem, anyám még ki volt terülve. Pár másodpercbe beletelt, mire felismertem a körvonalait a sötétben. Elfelejtettem, hogy kiszőkíttette a haját. A szőke pamacs betakarta a kispárnáját.

Anyám két keze a hasán feküdt keresztben. Ahogy közelebb értem, láttam, hogy valami fényeset tart az ujjai közt.

Másnap reggel anyám zaklatottnak látszott. Nem is akart rám nézni.

Végül mikor ment el José Rosa? Nem is vettem észre, hogy elment, mondta.

Kiterültél, Anya. Mire gondoltál? A tanárom!

Anyám járkált, és a kiszőkített haját cibálta. Nem tudtam eldönteni, mérges vagy szomorú.

Végül azt mondta, Már teljesen kifordultam, úgy kifordultam, hogy a csontjaim voltak kívül, a szívem meg úgy lógott itt bent a mellkasomban, mint egy medál. Sok volt már ez nekem, le kellett feküdnöm. Ladydi, tudtam, hogy az a férfi látja a májamat meg a lépemet. Odahajolhatott volna, hogy letépje a szememet az arcomról, mint egy szőlőszemet.

Mit csinálsz azzal a pisztollyal, Mama?

Anyám megállt, és egy pillanatra elhallgatott.

Milyen pisztollyal?

Mit csinálsz azzal a pisztollyal, Mama?

Bizonyos embereket meg kell ölni, felelte anyám.

Leültem mellé, és gyengéden masszírozni kezdtem a hátát.

Iskolába kell mennem, Mama, el fogok késni, mondtam.

Mi a francért nem lehet ebben a városban egy bár, tele férfiakkal, hogy az ember berúghasson, és hagyja magát megcsókolni?

Egyedül megyek az iskolába. Mennem kell, Mama.

Otthagytam a padlón, kimentem a házból. Ahogy ereszkedtem a dombról, egy hadsereg hangya masírozott több vonalban a hegyről az autópálya felé. A gyíkok is abba az irányba mentek, nagyon gyorsan haladtak. Odafent a madarak is megriadtak, és elrepültek.

Aznap reggel a hegyen mintha minden lefelé törekedett volna a fekete aszfaltfolyó felé.

Aztán már tudtam, miért.

Messziről, a távolból meghallottam a helikoptert.

Rohantam az iskolába, ahogy bírtam.

Már mindenki bent volt a teremben, a kis ajtót bezárták.

Engedjetek be, kiáltottam.

José Rosa kinyitotta az ajtót. Befurakodtam mellette, és odarohantam Mariához meg Estefanihoz, akik az ablakban álltak, és fölfelé néztek.

Paula hol van?, kérdeztem.

A barátnőim a fejüket rázták.

José Rosa zavart és nyugtalan volt. Maria elmagyarázta, hogy a helikopterek azt jelentik, hogy a katonaság parakvatot fog szórni a mákföldekre.

Mindenki fedezékbe rohan, magyarázta. Soha nem lehet tudni, hol fogják leszórni a gyomirtót.

Hallottuk, hogy közeledik a helikopter, elhaladt a kis egytermes iskolánk fölött, aztán továbbment.

Érzitek a szagát?, kérdezte Estefani.

Én nem, mondta Maria. Nem.

José Rosa leült, előhúzott egy fehér krétás dobozkát a bőr aktatáskájából, és a táblához lépett. Négy oszlopot írt fel ezekkel a címekkel: Történelem, Földrajz, Matematika és Spanyol nyelv.

Elővettük a hátitáskánkból a füzetünket, a ceruzánkat, és másolni kezdtük, amit José Rosa fölírt.

Mikor a Történelem szót írtam, megéreztem a szagot. Mire a Spanyol nyelv szavakat is leírtam, nem volt kétségem afelől, hogy a parakvatot érzem.

Mi hárman már tudtuk. José Rosa nem.

Ahogy a szag erősödött, éreztük, ahogy a méreg bekúszik a terem ajtaja alatt.

Abban a pillanatban, mikor Maria fészkelődni kezdett, és követelte, hogy menjünk ki a teremből, Paula nyomta be az ajtót, és zihálva, sírva jött be.

Teljesen eláztatta a méreg.

Csukott szemmel és összeszorított szájjal sírt.

Tudtuk, hogy ha valakinek a szájába megy a parakvat, meghalhat.

Mikor Paula a helikopter elől rohant, elvesztette a strandpapucsát meg a táskáját. A ruhája átázott, a haja csöpögött a szúrós folyadéktól. A szemét szorosan összezárta. A gyomirtótól meg lehet vakulni. Mindent kiéget.

Maria pattant föl először a székéről.

Nem akart hozzáérni, úgyhogy a füzetével irányította a terem végébe, a kis mosdóba.

Estefanival mögöttük mentünk. A mosdóban Paula kitépte magát a ruhájából. Próbáltuk csapvízzel lemosni, de nagyon lassan folyt a víz, úgyhogy a vécé öbléből is mertünk hozzá. A szemét és a száját mostuk, mostuk.

Éreztem a méreg ízét. Ahol a bőrömre folyt, éreztem az égést, amitől a mák ragyogó virágja mazsola méretű kátránnyá zsugorodik.

José Rosa némán figyelt. Kintről lesett a helyiségbe, a karjával eltakarta a száját és az orrát, a vékony fehér pamutinget az arca elé tartotta.

Lemostuk a mérget, de tudtuk, hogy sok így is bejutott Paulába. Nem beszélt, nem sírt, csak meztelenül állt és remegett a kicsi mosdóban.

Estefaninak támadt az az okos ötlete, hogy tekerjük be a rongyos vászonfüggönybe, ami a tanteremben lógott.

Átkísértük Paulát a dzsungelen, le az autópályáig, és föl a házukba. Ajánlgattuk neki a mi strandpapucsunkat, de nem kérte, inkább mezítláb bicegett. Félt, hogy a fűben is van parakvat a házuk felé vezető ösvényen, és minket is megéget.

Átadtuk az anyjának, aki annyit tudott mondani, Csak idő kérdése volt az egész.

Tudtuk, hogy nem nyúlhat szivaccsal Paula testébe, mint egy üvegbe, és nem tudja kimosni a mérget.

Otthon anyám a földön ült a ház végében, a sörtemető fölött. A haja fölállt a levegőbe, mint egy sárga glória. A barna üvegek és az ezüst fémdobozok halmai a késő délelőtti napsütésben csillogtak.

Leültem anyám mellé.

Megfordult, rám nézett, aztán fel a napra, és azt mondta, Te meg mit keresel itt ilyen korán, hm?

Még mindig reszkettem.aj, Ladydi, mi történt?

Odahajolt, és átkarolt. Elmeséltem neki az egészet.

Lányom, gyermekem, ez természetesen jelzés volt. Észrevettek minket. A kukac tekeregni fog.

Igaza volt. Később, mikor Paulát elrabolták, tudtam, hogy ez a nap jelzés volt. Ő volt az első, akit kiválasztottak.

Aznap éjjel Estefani, Maria, Paula meg én először menstruáltunk életünkben. Anyám azt mondta, a telehold miatt. Estefani anyja azt mondta, azért, mert a méreg valami rosszat váltott ki belőlünk.

De mi tudtuk, mi történt igazából.

José Rosa látta Paulát meztelenül. Látta a sötét bőrét, a mellét a nagy, barna bimbóudvarral és a puha, fekete-piros bimbóval, és a lába közt a fekete szőrt. Látta fiatal, tinédzser szépségét. Abban a pillanatban egyetlen nő lettünk, és olyan volt, mintha mindannyiunkat látott volna.

Jennifer Clement: Elveszett lányok országa
Libri Könyvkiadó, Budapest, 2015